CURRICILUM VITAE
(Interioris)
Sokszor írtam le születésem dátumát: 1930. január 21-ét, mindenféle ide-oda szükséges életrajzban, hogy valóban mozdíthatatlannak és változtathatatlannak tűnik előttem. Mint a szobraim, szobrocskáim. Nem változnak, de meghatároznak engem. És ezzel szeretném hangsúlyozni azt a sok ezer éves szobor-csinálási módot is, amelyet művelek. Munkáim nem mobilok, nem konceptek, nem performence-ok, nem elmúlók, eltűnők, és nem elváltoztathatók. Teljes felelősséggel itt maradnak a nyakamon, boldogság vagy szégyenkezés miatt, de a vállalás mindenkori kényszerével, és a tanulságok folyamatos bemutatásával.
A főiskolai sínre tevés, mint meghatározó alapindíttatás is erre a stabil útra terelgetett. Ezzel már szinte azt is kimondom, hogy melyik korban végeztem a tanulmányokat: bizony, abban a sokat emlegetett szocreál időben, amit azóta oly sokszor elítéltek, köztük mi magunk is, kik akkor aktív résztvevői voltunk a kornak. Most – 30 év múlva -, hogy levonultak Európában a már akkor is tomboló, nálunk csak később, de ugyan olyan szélsőséges erővel jelentkező szellemi divatok (kevés eredményt hozva), visszanézve nem találok olyan sok elítélni valót az akkori kiképzési módban, amelynek részesei voltunk. Kit – kit amennyire, de megtanítottak skálázni, és a mesterség alapvető szellemi és technikai fogásaira, gyakorlatot nyújtottak és jó alapot az elindulásra. A jelenlegi u.n. korszerű módszerek sem érnek el nagyobb hatásfokot a pályára való felkészítésben. De talán – és ezt5 előnyként tudom értékelni – a személyiség mostanában oly divatos és mindenáron való megtalálása és kifejezésének hajszolása helyett a művészetet, mint kollektív érvényű célt határozták meg számunkra, amely a jelenünkben teljesen elfeledett művészi alázat útján érhető el. Ezt kaptuk útravalóul, s visszatekintve biztonsággal mondhatom, hogy generációm valamennyi pályán maradt tagja a saját személyét, stílusát hordja, amellyel jól érti magát. Természetesen ki-ki a saját súlya és képességei szerint, de éretten. Az önmegújulás kényszerét nem kikerülve: de mentesen a divat utáni kapkodás stresszétől.
Így – szinte bizonyos öntetszelgéssel mondhatom – konzervatív szobrásznak tartom magamat. Ebben jó a közérzetem, és fejlődésemet is biztonságosnak érzem. Vállalom még a közhelyek megfogalmazását is. Van olyan eset, amikor annál többet nem lehet és nem is szükséges mondani.
A hagyományok folyamatos fejlesztése a programon, ennek szinte eszköze vagyok. Mestereim: Mikus, Stróbl, Pátzay működését még a szárnyaik alatt is bizonyos kritikával néztem, miként az én működésemet is nézik volt tanítványaim, de mindmáig vállalom a tőlük való tanulást. Fejlődésem ezen alapulva, több-kevesebb megrázkódtatással viszonylag harmonikusan ment végbe.
A változások a szokásos módon zajlottak le bennem: elégedetlenség a jelennel, unalom, körülnézés, felszívás, és a szinte észrevétlen ajánlkozó új megoldás alkalmazása, amely az első időben nem is nagyon tudatos. Most már ravaszul figyelem a folyamatot, anélkül, hogy beavatkoznék, de szorosan követve, itt-ott kiszámítva a következő lépést a lassú felfedezés örömével, így vagyok a magam figyelésének a tárgya és az alanya egyszerre. Továbbra is ezen a módon akarom figyelni a számomra is meglepetés örömével ható változásaimat, ezek kapcsán akarom munkámat létrehozni és élvezni. Mert élvezem nagyon a mesterségemet, a sok gonddal-bajjal, rágódással, átkozódással, porral-kosszal, gázzal-füsttel, egészségemésztő körülményeivel, mindenével együtt. Ebből talán valami művészetféle is kikerekedhet egyszer, és azt egyenesben, köz7vetítő nélkül szeretném átadni annak, aki azonos hullámhosszon mozog vele: hátha öröme telik benne.